Az egész pár hónapja kezdődött, mikor egyik barátom a fülembe tette a bogarat azzal, hogy miért nem veszek magamnak egy P20ast. Korábban Etz-vel motoroztam, amivel megbízhatósága miatt teljes mértékben meg voltam elégedve. Volt még 2db "egyhengeres" Pannónia is otthon, amelyek számomra a lassú, pöfögős veteránt jelképezték. Hogy-hogynem megtetszett képek alapján a P20as, és lázas keresésbe kezdtem. Hosszú hetek után sikerült egy hírdetést találni az interneten, de sajnos kép nélkül. Egy aukciós oldalon volt fenn, de a leütés pillanataiban nagy "harcban" álltam egy másik felhasználóval.Az utolsó pillanatban egy "licitlépcsővel" nyertem. Hamarosan felvettem a kapcsolatot az eladó képviselőjével, akivel azóta is jó kapcsolatban vagyok, és kértem képet a motorról. A képek igencsak letörték a kedvemet, de semmi nem állíthatott meg abban, hogy megvegyem. Az első személyes találkozásnál megtetszett a motor. Bár ekkor még nem volt alkalmam elhozni de megalkudtam rá, és megbeszéltünk egy időpontot, amikor jövök érte. Mivel szállító járművel nem rendelkeztem, ezért barátnőmék utánfutóját, és autóját kellett kölcsönkérnem. A kocsi ismeretlensége miatt a sofőr a sógorjelöltem, Gábor lett. A távolság 70km. Odaértünk, a motor már az udvaron várt. A lakásban megírtuk az adásvételit, és rendeztük a "piszkos anyagiakat". Mikor tettük fel az utánfutóra Gábor rámnézett, és megrémülten kérdezte: "Szilárd, biztosan meg akarod venni? Még levehetjük, nem késő, most döntsd el!" Akaratom megingathatatlan volt. A motor maradt, és robogtunk haza. Útközben egy fagylalt kedvére megpihentünk, ahol páran meg is csodálták a szépséget.